A badbeatek mesélése a pókeres szubkultúra egyik fontos ismertetőjegye. Aki volt már pókerversenyen, biztos hallott olyat, amikor egymást felületesen ismerő emberek licitálnak egymásra, kinek van durvább badbeat sztorija.

Mivel a játékosok egymás magánéletéről, személyéről általában semmit nem tudnak, az egyetlen kézenfekvő, közös téma a póker. Márpedig pókerben az érdekes kezek jelentős része azért érdemes a mesélésre, mert meglepő volt: vagy mert meglepően játszotta valaki, vagy pedig – és ez a badbeat sztorik lényege – mert váratlanul, nyerőnek tűnő helyzetben vesztett a jóval erősebb lap. És mivel senkiben nem hagy olyan mély nyomot, amikor esélytelenebb lappal nyer erősebb ellen (badbeatet ad, vagy hogy mondják), a legtöbben a kapott badbeateket mesélik. És mindenki lelkes lesz, ha badbeateket oszthat meg a többiekkel.

Lássuk, mik a visszatérő elemek a badbeat történetekben:

- sokkal jobb lapom volt
- pontosan tudtam, mi volt nála
- amúgy ő egy gyenge/béna/fish volt (ez nem kötelező, de jellemző)
- kijátszottam
- végig én irányítottam
- de végül jött a csodalapja, az egyetlen, ami segíthetett neki
- bárcsak nekem lehetne ekkora szerencsém.

Ha a kívánatos távolságtartással figyelném ezt a jelenséget, akár még szánalmasnak is tartanám. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem esik jól, amikor kiadhatom a bosszúságomat, amit egy fish okoz nekem, a hibátlanul játszónak. Az már csak a hab a tortán, hogy közben fényezhetem is magam. Mert valójában a badbeat sztorik mesélésének mögöttes célja az, hogy az elmesélés kapcsán az együttérzés mellett elismerést is kapjunk, megerősítést arról, hogy mi pontosan értjük a játékot, nagyszerűen (=hibátlanul) játszottuk meg kezünket, és az ellenfél csak óriási mázlival verhetett meg minket.

Azonban aki mindezeket sokszor, nagy átéléssel, az élettel szemben vádló hangnemben meséli (miért csak ő? miért pont ő?), arról elmondható, hogy vagy a realitásérzéke, vagy a történeteinek hitelessége hibádzik, vagy – és sok esetben ez az indok – lövése sincs a pókerről. (A szerencsefaktor hosszú távú szerepéről közhelyeket most nem fogok puffogtatni.)

A badbeat sztorizgatással kapcsolatban végül két jótanács:
1. Ne sokszor meséljünk badbeat sztorikat!
2. Ha már mesélünk, semmiképpen ne a póker iránt nem érdeklődőknek!

Higgyetek nekem, én már sokszor megpróbáltam elmesélni egy-egy badbeatet a csajomnak. A jobbik eset az, ha felvonja a vállát, és azt mondja, hogy aki szerencsejátékot játszik, az számoljon ezzel is. Sokkal megalázóbb ennél, ha csak ásít egy nagyot, és elkezdi kapcsolgatni a TV-t.

(Ezt a cikket Daninak dedikálom, aki tegnap este ötször mesélte el az amúgy tényleg bénító badbeat sztoriját. A poszthoz tartozik, hogy valójában hetekkel ezelőtt írtam meg. Úgy indult, hogy posztolni akartam egy velem megesett durva badbeatet, aztán rájöttem, hogy a badbeat kiadásának vágya, mint jelenség, sokkal érdekesebb az én sztorimnál a 99.5-0.5%-os helyzetben érkező csodalapokról. Mindezt csak azért fontos tudni, mert a végül nem leírt partiban pont a Daninak érkezett meg a runner-runner straight flushe, amit soha nem bocsátok meg neki.)